Leimeiszter Barnabás írása a Mandiner hetilapban.
Különös helyen lakom, úgy hívják: Városmajor. Elég sokfelé laktam már Budapesten, olyasmit viszont még sehol nem tapasztaltam, mint itt, ebben a Széll Kálmán tér és a Kissvábhegy közti ficakban, azt tehát, hogy egy városrésznek, benne egy parkkal meg a környező néhány háztömbbel, saját mikroklímája van. Közelítsünk a tér felől: alig száz métert tettünk meg, a Krisztina körút végén sorakozó házak túlfelén már az Ignotus utca vidékies, zajmentes nyugalma fogad, zümmögő darazsak, padon sütkérező nyugdíjasok, zsizsegő murva – és ezt a nyugalmat a Városmajor utca fokozottabb forgalma sem töri meg. A szőlőültetvények és présházak idejéből visszamaradt, építkezésekkel és területrendezésekkel felülírhatatlan vidékiesség persze önmagában még nem lenne a Városmajor, ha nem egészítené ki, dúsítaná fel a modern urbánus polgári lét erőteljes jele, az Árkay-templom harangtoronyhasábja, a tetején négyszögek, harangok és kereszt már-már konstruktivista kompozíciójával.
A Városmajorban lakni annyit jelent, hogy valamiképpen cinkosok vagyunk ebben a városszociológiai szempontból tökéletesen rendellenes nyugalomban, s ez a cinkosság mintha nem csupán azokkal kötne össze, akik jelenleg a park körüli utcákban laknak, hanem azokkal is, akik évtizedekkel ezelőtt éltek itt.
A Maros utcában született Solti György, Városmajor utcai házában festette a Csellózó nőt Berény Róbert, nem messze tőle áll Barabás Miklós klasszicista villája, néhány méterrel odébb, a 48/B alatt pedig Mészöly Miklós és Polcz Alaine otthonát jelzi emléktábla. A mai és egykori lakosokon túl furcsán cinkosnak érezzük magunkat a Városmajor történelmével is, tudván azt, hogy nyugalma milyen baljós emlékekkel terhes. A Városmajor utcai rusnya főposta mellett ma parkoló; az annak helyén álló épületbe vették be magukat ’44-ben a nyilasok, annak pincéjében kínozták meg bestiális módon a foglyaikat. S a mostani sportpályák környékén mészárolták le a Maros utcai zsidó kórház és az Alma utcai zsidó szeretetotthon lakóit.
Egyetlen materialista, jelenközpontú, Istennel szemben szkeptikus műalkotás felfedezése inspirálhatta a modern európai világkép megszületését – állítja egy amerikai irodalmár. A kérdés most az, milyen művek segíthetnek annak meghaladásában.
Nagyszabású felmérést csinált a Századvég, hogy kiderítse, mit is jelent a kulturális kereszténység, és mennyien vannak a kultúrkeresztények. Az eredmények meglepőek. Interjúnk a kötet két szerzőjével.
A globalizáció optikai csalódása, hogy a világot irányító ipari és technológiai rendszerek semlegesnek, személytelennek tűnnek. A kikötői daruk vagy a légiirányító panelek nemcsak technikai infrastruktúrák, hanem kulturális kódok is, a modernitás hatalmi struktúrái, amelyekre nem csak akkor kellene figyelnünk, amikor meghibásodnak.
Hortobágyi T. Cirill főapát szerint a klímaváltozás játszhatott szerepet abban, hogy a helyiség felmelegedett, így a bogarak számára is ideálissá vált a környezet.
De nem csak Trump viselkedése érintette meg, új könyve athéni bemutatóján elárulta, előfordult, hogy sírva fakadt a görögországi gazdasági helyzet miatt.
Az erdőn akkor történhet az emberrel valami lényeges, ha felveszi a tempóját. Erről szól lényegében Végh Attila A belső őserdő című könyve.
Nagy Dávid, aki jövőre Varju László egyik kihívója lesz Újpesten, többek között kijelentette, hogy a szavazóik 2022-ben is átszavaztak az esélyes jelöltre egyéniben, de azt is megtanulták, hogy az MKKP-nek elsősorban a listás mandátum a fontos.
Néhányan az utolsó pillanatokban menekülhettek meg.
